Az ouzo (ούζο, ejtsd: úzó) egy ánizsízesítésűGörögországban elterjedt, párolt aperitif. Hozzá hasonló aperitifek az örmény oghi, a francia pastis, a közel-keleti arak és a török rakı (bár görög változata általában nem ánizs ízű). Hasonlít még az olasz sambucára, a spanyol patxaran-ra, a svájci eredetű abszintra és a szintén görög eredetű masztikaegy fajtájára. Általában magában, vagy vízzel keverve fogyasztják.

Az ouzo elődje a balkán országokban elterjedt tsipouro (vagy rakia), egy hagyományos ital, melyet már a Bizánci, és az Oszmán Birodalom idején is fogyasztottak.

A tsipuro készítése állítólag egy XIV. századi, az Athosz-hegyen álló kolostor szerzeteseinek kedvelt időtöltése volt. Egy változatát ánizzsal ízesítették, ebből lett az ouzo.[1]

A modern ouzo-főzés nagyrészt a görög függetlenség kikiáltása után kezdődött meg a XIX. században. A termelés nagy része Leszbosz szigetén összpontosult, mivel a helyiek onnan eredeztetik az italt. Az abszint kora XX. századi betiltásának az ouzo lett az egyik nyertese (úgy is említették, „az abszint pótszere ürömfű nélkül”).[2] 1932-ben kezdték az italt rézüstökben párolni, és ma is ez számít a helyes módszernek.

Az ouzo készítésekor 96 térfogatszázalékos mezőgazdasági eredetű etil-alkoholt párolnak le rézüstökben, miután ánizst és más fűszereket, példáulcsillagánizstkoriandertszegfűszeget, vagy fahéjat áztattak bele. A szeszhez olykor (legfeljebb 0,05%-nyi) természetes anetolt (ánizsolajt) adnak. Az fűszerezés receptje sokszor gondosan őrzött cégtitok, mivel ez különbözteti meg egyik ouzo-t a másiktól.[1]. A végeredmény egy ízes alkoholos oldat, melyetízesített etil-alkoholnak, vagy gyakrabban ouzo-élesztőnek neveznek — görögül μαγιά ούζου, ami félrevezető, hiszen a gyártás alatt nem történik erjedés. Azouzo-élesztőt ezután általában 96%-os tiszta szesszel keverik (a görög törvény szerint azonban a szesztartalom 20%-a ouzo-élesztő kell, hogy legyen), végül legtöbbször cukrot adnak hozzá, majd vízzel hígítják, általában kb. 40%-os (de legfeljebb 37,5%-os) alkoholtartalmúra. Bizonyos gyártók, pl. a Varvayiannis, Babatzim és Pitsiladis nem adnak hozzá tiszta szeszt, hanem a vízzel (esetleg cukorral) kevert ouzo-élesztőt forgalmazzák. Jellemzően ez a legjobb minőségű és a legdrágább típus.

Az ouzo készítésekor nem történik erjedés, vagy többszörös lepárlás, míg a tsipouro-nál (mely közelebb áll az olasz grappa-hoz) igen.

A mai Görögországban szinte minden városban és faluban megtalálhatóak az ouzerie-k (az -erie toldalékot a franciából vették át), azaz ouzo-házak. Ezek a kávézószerű helyek különböző előételekkel (mezé) szolgálják fel az italt, előfordul pl. polipsalátaszardíniatintahal, sült cukkini és kagyló. Hagyományosan lassan kortyolgatják (általában vízzel vagy jéggel keverve), közös tálból mezé-ket falatozva a kora esti órákban.

Más éttermekben az ouzo-t aperitifként szolgálják fel kis pohárban, és jól lehűtve. Nem adnak hozzá vizet vagy jeget, de annyira lehűtik, hogy az ánizsolaj kristályosodni kezd benne.

Az ouzo-t gyakran erős italként emlegetik, pedig alkoholtartalma nem különösen magas más párlatokhoz képest. Ennek magyarázata a cukortartalom lehet: ettől az alkohol lassabban szívódik fel a gyomorban, ezért az ember úgy érzi, még nyugodtan ihat belőle. Ezért az alkohol hatása később, felhalmozódva jelentkezik. Emiatt nem tartják érdemesnek Görögországban az ouzo-t „száraz kalapácsként” inni („ξεροσφύρι”, egy görög köznyelvi kifejezés arra, ha evés nélkül iszunk alkoholt). Az étel, főleg a zsírok és olajok az előbélben meghosszabbítják az alkohol felszívódását, és enyhítik a hatását.

Amikor az (egyébként tiszta, átlátszó) ouzo-hoz vizet adunk, halvány tejfehérré változik, mivel az ánizs illóolaja csak alkoholban oldódik, vízben nem. Ez azouzo-hatásemulzió történik, melynek apró cseppjei szétszórják a fényt. A jelenséget louche-hatásnak is nevezik, központi szerepet játszik az abszintkultúrában.

 

 

 

Az ouzo-t hagyományosan vízzel keverve szolgálják fel (melytől az ital enyhén betejesedik, olykor gyenge kék árnyalattal), jégkockák kíséretében. Röviditalként, tisztán is fogyaszthato. Kólával is fogyasztják, bár így elvész édeskés íze.

2006 október 25-én Görögország elnyerte a jogot, hogy az ouzo-t eredeti görög italként árusítsa.[3] Az Európai Unió védett eredetű termékként tartja számon a tsipouro-val és tsikoudia-val együtt, azaz máshol készült italokat nem szabad így címkézni.

 

görögök egyik nemzeti itala, amelynek gyökerei az 1600-as évekig nyúlnak vissza. Mai formáját azonban 1860-ban nyerte el, állítólag Leszbosz szigetén készítették az első palackokat, és ma is itt készítik a legjobb Ouzot. Karakteres ánizsos ízét azonban a törököknek köszönheti, ők ízesítették italaikat ezzel a fűszerrel.

Érdekesség

Ha görög ismerőseinkkel koccintunk kedvenc Ouzojukkal, figyeljünk arra, hogy csak a pohár felső pereme érjen össze, mert a pohár aljához koccintás durva sértésnek minősül.

Készítése, előállítása

Az Ouzo alapját a borkészítés után megmaradt szőlőhéjból nyert alkohol adja. Ebbe áztatják az ánizsmagot, illetve az egyéb ízesítő anyagokat (pl. mentát, édesköményt, mogyorót, és édesgyökeret), majd a folyadékot többször egymás után lepárolják. Végül vizet, cukrot kevernek hozzá.

Jellemzés

Görög, átlátszó, vagy vízzel keverve opálos, tejszerű, fehér színű, medve-cukorra emlékeztető ízű ánizs-pálinka, melynek alkohol-tartalma 38-50%.

Híres márkái

Ouzo Plomari, Ouzo 12, Ouzo Barbayanni

Szervírozása, fogyasztása

Jól lehűtve, főként vízzel keverve, néha tisztán isszák. A víztől opálossá, tejszerűvé válik a benne levő ánizsolaj miatt, amely kis cseppek formájában kicsapódik. Aperitifként, de koktélalapanyagként is kitűnő.

Leave a Comment